Apukám sokszor mondja nekem, hogy vigyázz, mert kihozol a sodromból.

De mindig későn szól, mert olyankor már kint van.

Amíg kicsi voltam és több eszem volt, mint egy nagynak, anyukám füzetbe írta, hogy

mikor bújt ki csíra az első magomból,

mikor nőtt ki az első száram,

mikor fordultam először a nap felé,

és milyen jó elfértem a küblimben.

Mikor kicsi voltam és bűbájos, apukám albumba ragasztotta a fényképeimet, hogy mindenki megnézhesse, milyen voltam

ötnapos,

hatnapos,

nyolcnapos,

tíznapos koromban.     

Amíg kicsi voltam és okos és kedves és szép,

aki csak látott, mind azt mondta:

micsoda sikerült növény!

Igazán büszkék lehettek rá!

És bár a család úgy vélte, hogy ugyan már, hiszen mindegyik kis növény egyformán helyes, azért egymás közt mégis belátták, hogy igaz, ami igaz, ritka az olyan kis növény, amelyik egyformán okos és kedves és szép.

Mert ott van például szegény Ilonkáék krumplija, meg ott van a szegény Istvánék petóniája, és aztán a nagymamának eszébe jutott, hogy na és ott van Déneske, és abban mindenki egyetértett, hogy Déneskéről jobb nem is beszélni.

Apukám, meg anyukám ilyenkor szerényen mosolygott, és azt mondta, hogy persze, még mindegyik kinőheti magát.

Amióta megnőttem, és nem férek el a bőrömben kaspómban, és elviselhetetlen vagyok, és rossz rám nézni, aki csak meglát, azt mondja:

ez volna a ti növényetek?

Szinte hihetetlen!

Nem lehet ráismerni.

És a család szégyenkezik, mert arra persze nem számítottak, hogy én is kinövöm magam.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.