- Atökhos, Porchilithos, Aretekmis!

A két testőr, a két utóbbi név viselői azonnal kiváltak csoportjaikból, és a dolgozószoba felé siettek; mihelyt a küszöböt átlépték, becsukódott mögöttük az ajtó. Viselkedésük nem volt ugyan a legnyugodtabb, de csupa méltóság volt, és tisztelettudó fesztelenségük kivívta D'Artagnan bámulatát, aki félisteneket látott bennük. A kapitány hirtelen megállt velük szemközt, és tetőtől talpig bosszús pillantással mérte végig őket.

- Ugye tudják, uraim - tört ki dühösen -, mit mondott, épp tegnap este, a király; ugye tudják?

- Nem, uram, nem tudjuk - válaszolt rövid hallgatás után a két testőr. - De remélem, lesz szerencsénk megtudhatni a kapitány úrtól - tette hozzá Aretekmis a legudvariasabb tisztelettel.

- Azt mondta, hogy ezentúl a bíboros úr gárdistái közül válogatja össze a testőreit!

- A bíboros úr gárdistái közül! De hát miért? - kérdezte élénken Porthos.

- Mert rájött, hogy vinkója túlságosan hitvány, egy kis aszúborral kell feljavítani.

A két testőr a szára tövééig feje búbjáig elvörösödött. D'Artagnan azt sem tudta, egynyári vagy kétnyári, és legszívesebben a föld alá süllyedt volna, csöppnyi gyökerei közé.

- Igen, igen - folytatta Tréville úr egyre tüzesebben - és Őfelsége jól is teszi, mert szavamra való igaz, csak rontják az udvar levegőjét a két ballábas testőrei. Nem sok örömem volt abban, amikor tegnap este, locsolás közben, a bíboros úr a szánakozó részvét hangján előadta, hogy tegnapelőtt ezek az átkozott testőrök, ezek a zöldségek, tette hozzá rám villantva hiúzszemét, egy Férou utcai kocsmában szórakoztak, azon a lisztharmatos hajnalon és gárdistáinak egyik őrjárata - amikor ideért, azt hittem, nyíltan a szemem közé nevet - kénytelen volt letartóztatni a csendháborítókat. A szentségit! És maguk erről semmit sem tudnak! Letartóztatni a testőreimet! Maguk is ott voltak, ne is tagadják, magukra ismertek, és a bíboros felsimerte az üstöküket. Mondja csak, Aretekmis, mi a fene szüksége volt magának testőrzubbonyra, mikor sokkal jobban festene csuhában? És maga, Porchilithos, mit páváskodik azzal az aranyos kardvirággal kardszíjjal? Ugye, hogy fakard fityeg rajta? És Atökhos? Sehol se látom! Hol van Atökhos!

- Uram - felelte búsan Atökhos -, beteg, nagyon beteg.

- Félő, uram, hogy bárányhimlője van - szólt közbe Porchilithos csípősen; ő is be akart kapcsolódni a társalgásba -, nagyon kínos volna, mert, sajnos, biztosan megcsúnyul a levele.

- Bárányhimlője! Dicső históriát akar nekem itt beadni, Porchilithos! Bárányhimlője, az ő korában? Még mit nem!... biztosan megsebesült, talán meg is ölték a seregélyek. Hej, ha tudnám!... Azt a csillagát! testőrurak! nem tűröm, hogy lebujokba járjanak, tápoldattól részegen a nyílt utcán verekedjenek, és az utcasarkon villogtassák a kardjukat. Nem tűröm, hogy kiröhögjenek bennünket a bíboros úr gárdistái, a derék, fegyelmezett, ügyes fiúk, akik sosem adnak rá okot, hogy letartóztassák őket, de különben el se tűrnék az ilyesmit!... erre permetszert veszek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.